Márai Sándor: Ajándék

 

És mégis, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban,
minden pillanatban!
Ajándék ez,
csodálatos ajándék.
A földig hajolok,
úgy köszönöm meg.

 

 

 Október. Még érzem a Balaton szőlőinek illatát, a szüret mustízű hangulatát, a tó mámorító nyugalmát.  A nap ragyog.  Az égen a felhők felgyorsult mozgásba lendülnek mind: a fehér habosak és a haragos szürkék egyaránt.  Sietnek a madarak, siet a táj... Sietek én is. Utazom. Az itt még rozsda-piros, sárga-pompás ott már elvesztette díszes ruházatát, télies formába öltözött.  Tűz a nap, felmelegíti az éjszakára dermesztővé hűlt levegőt, de csak rövid ideig világítja meg a havas csúcsokat.  Érzem a telet, érzem illatát, bár vannak még ajándék napok. Csillogó tavak, reflexiók, robogó vízesések, pompás színek, mesébe illő tájak, ezüst-erdők, vidáman cikkázó folyók...  Október. Belefér a szín, a ragyogás, a kopár szürke és a felséges kék, a felhők, a ragyogó napfelkelték, nyugták, belefér az elmúlás és az életigenlés meg az ellentmondás. Szeretlek október sok ajándékodért, a csodás tájért, a ragyogásért, az ünnepért, a találkozásért... Hálát adok, Uram, az Életért.

Ősz van.  Írhatnék csodáiról, a gyönyörűséges erdőről, s talán írok is még, mert nagyon szeretem, most mégis az elmúlásról osztok meg egy csodálatos Reményik verset.  Régtől ismerem, de most érintett meg igazán.  Talán azért, mert most ment el egy szeretett, mélyen tisztelt csipkeverő barátom, “És bennem megfeszül a lélek, Mintha világok tengelyének Zajtalan fordulását hallaná”...  

Reményik Sándor: Amíg egy falevél lehull
 

1

 

Az ágtól elvált,

Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?
 

Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.
 

2

 Amíg lehull,

Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?
 

3
 

E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. -
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.
 

4
 

És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, - mert a világot elfelejti.
 

5
 

Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vajjon tudod?
 

Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.
 

Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.
 

A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.

Különleges esemény hozott össze bennünket a nyári hőség ellenére is zsúfolásig megtelt kultútházba.  Eljöttünk ide idősek, fiatalok, közel és távol lakók,  mindannyian, akiknek valamilyen kötődésünk van a mencshelyi vert csipkéhez.  Eljöttünk, hogy egy nagy családként ünnepeljük anyáink örökségét, visszatekintsünk az elmúlt 80 évre, amikor eljutott falunkba és hagyománnyá nőtte ki magát a csipkeverés művészete.  Csillogó szemek, könnycsepp az arcokon, meghatottság, bámuló tekintetek.  Megállva a paravánok előtt visszaálmodjuk a múltat, az orsók kocogásának zenéjét, otthonaink csendes békéjét, a régi falut, a barátságokat.  Örülünk egymásnak, akik itt lehetünk, és emlékezünk mindazokra, aki ma nem ünnepelhetnek velünk. 

Hálás szívvel gondolok vissza a múltra, csodálatos gyermekkoromra, szüleimre, az emelt fővel járó, becsületes mencshelyi emberekre...  anyáink örökségére, az én örökségemre, amit boldogan örökítek át orsóim nyomán a következő nemzedéknek.

Tóth Árpád: Tetemrehívás

 

Olykor a bíbor alkonyatban 
Elnehezedik a szivem – 
Felnézek a nagy, csuda égre, 
És látást látok, úgy hiszem.

 

Boldogtalan fantáziámnak 
Úgy rémlik, a felhők felett 
Azért a csönd: meghalt az Isten, 
És ravatalra tétetett.

 

Fejénél roppant arany lángok, 
Antares s Orion ragyog, 
Körüle térdre rogyva sírnak 
Az árván maradt angyalok.

 

Valaki megölte az Istent, 
És fekszik némán és hanyatt; 
S reszketve a gazdátlan űrnek 
Lakói hozzá bolyganak.

 

Jönnek a sárga Hold-lakók és 
A Mars bölcs óriásai, 
Saturnus-népek hat szivükkel 
S Vénusz szirom-leányai.

 

És olykor egy-egy emberlélek, 
A gennyes Földnek hirnöke 
Jön, és láttára szerterezzen 
A gyászolók kövült köre.

 

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér 
Az alvadt sebből fölfakad, 
Legördül lassan, s átzuhogja 
A végtelen világokat.

 

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér – 
S a földön bíbor alkonyat 
Gyúl tőle a sötét hegyek közt – 
S én fölemelem arcomat,

 

És úgy érzem, e fájó arcnak 
Nem lehet többé mosolya, 
Mert ember vagyok én is, én is, 
Az isten véres gyilkosa…

 

1926

"Hogy este lett a régi kert felett, 

egy sárga arcú lomha, vén bagoly 

egy szentjánosbogárkát kergetett.

Hol vagy gazember, piszkos, ronda állat?

Most elcsíplek, kitátom rád a számat,

a körmöm közt téplek el, ha megtalállak.

És akkor a bokorban valahol így szól a kis bogár:

– Miért e hang? Mit vétettem neked, vén bagoly?

És jött a válasz: Világítasz, bitang!”

                                             Orosz tanköltemény