Ősz van. Írhatnék csodáiról, a gyönyörűséges erdőről, s talán írok is még, mert nagyon szeretem, most mégis az elmúlásról osztok meg egy csodálatos Reményik verset. Régtől ismerem, de most érintett meg igazán. Talán azért, mert most ment el egy szeretett, mélyen tisztelt csipkeverő barátom, “És bennem megfeszül a lélek, Mintha világok tengelyének Zajtalan fordulását hallaná”...
Reményik Sándor: Amíg egy falevél lehull
1
Az ágtól elvált,Lassan száll alá,
Reszket, libeg.
Már nem köti az ág,
Még nem köti a föld.
Vajjon kinek
Van jussa hozzá, most, amíg leszáll?
Néha pihen,
Azt hinnéd akkor:
Visszatérne még.
Mint egy lélek:
Már nem köti a föld,
S még nem köti az ég;
Az ég, mely mégis, mégis várja már.
2
Amíg lehull,Hány lélek hull vele?
És hány emelkedik?
Hány reszkető lengéssel van tele
A végtelen világ?
Milyen csodák
Esnek, míg rövid útját megteszi?
3
E percben talán meghalt valaki,
S e levelen a lelke száll alá.
És bennem megfeszül a lélek,
Mintha világok tengelyének
Zajtalan fordulását hallaná.
E levelen egy lélek csolnakáz.
Mily bizton ül, mily nyugton evez rajta
Tán szűk neki a világegyetem,
És inkább elfér egy falevelen. -
Mert most már mindegy: palota, vagy pajta.
4
És hátha nem.
Nem halott lelke ez s nem idegen.
De ismerős, ki messze-messze van
És idegondol hosszan, hangtalan
És elömlik a lelke mindenen.
Valaki, aki innen elszakadt
S a lelkét most e drága őszbe ejti.
S itt van, - mert a világot elfelejti.
5
Be halkan száll alá ez a levél,
Hogyan suhog!
Utánozd lelkem ezt a suttogást:
Vajjon tudod?
Talán egy orkán őrült ereje
Aludt el itt,
Talán egy óriás pihenteti
Itt tagjait.
Talán viharok szünetje csupán
E levél-ágy.
Tán innen kél majd új csatára fel
Ezernyi vágy.
A végtelenbe ugródeszka tán
Ez a levél.
Idehanyatlik s innen lendül el
A szél.
