Tóth Árpád: Tetemrehívás

 

Olykor a bíbor alkonyatban 
Elnehezedik a szivem – 
Felnézek a nagy, csuda égre, 
És látást látok, úgy hiszem.

 

Boldogtalan fantáziámnak 
Úgy rémlik, a felhők felett 
Azért a csönd: meghalt az Isten, 
És ravatalra tétetett.

 

Fejénél roppant arany lángok, 
Antares s Orion ragyog, 
Körüle térdre rogyva sírnak 
Az árván maradt angyalok.

 

Valaki megölte az Istent, 
És fekszik némán és hanyatt; 
S reszketve a gazdátlan űrnek 
Lakói hozzá bolyganak.

 

Jönnek a sárga Hold-lakók és 
A Mars bölcs óriásai, 
Saturnus-népek hat szivükkel 
S Vénusz szirom-leányai.

 

És olykor egy-egy emberlélek, 
A gennyes Földnek hirnöke 
Jön, és láttára szerterezzen 
A gyászolók kövült köre.

 

Ilyenkor egy nagy csöpp isten-vér 
Az alvadt sebből fölfakad, 
Legördül lassan, s átzuhogja 
A végtelen világokat.

 

Egy nagy csöpp, bús, meleg isten-vér – 
S a földön bíbor alkonyat 
Gyúl tőle a sötét hegyek közt – 
S én fölemelem arcomat,

 

És úgy érzem, e fájó arcnak 
Nem lehet többé mosolya, 
Mert ember vagyok én is, én is, 
Az isten véres gyilkosa…

 

1926