A törmelék hirtelen megcsúszik a talpam alatt és csendes koppanással eltűnik a mélyben. Méternyire tőlem hatalmas szakadék tátong. Nem vettem észre. Követtem a csúcson egy kitaposott ösvényt, gyönyörködtem a távolban kirajzolódó hegyekben, az alattunk húzódó folyóban, ami hol szigeteket, hol kanyonokat hagyott maga után. Bámultam a kétezer méteres mélyben szikrázó azúrkék és smaragdzöld tavakat, a melegzöld színű völgyet….
Szédülök. Most mi lesz? Képtelen vagyok egy lépést is tenni. Pedig mozdulni kell. Semmit sem látok, csak a kék eget, és ezt a sötétszürke palaszerű törmeléket. Ha visszlépek, az előbb elhagyott sziklában még megkapaszkodhatok… Lerogyok a hatalmas kőre. Várom, amig elmúlik a szédülés. Elgondolkodom... - valahogy az élet is ilyen... "Elbámészkodunk" és nem vesszük észre, hogy veszélyes útra tévedünk. Aztán jön egy pillanat, ami kijózanít... Hamarosan kívül-belül megnyugszom. Indulok. Vissza a biztonságos hegyi ösvényre, a kijelölt úton, tovább…
A képeket dr Horváth József készítette
