Zsó meséi

Örök emlék

 

Nem tudom mi történt velem. Néztem egy filmet, egy romantikus klasszikus darabot, amit már ismertem, mert unos-untig játszotta már minden adó, és egyszer csak belém hasított valami régi emlék, amikor a filmben az ifjú pár megfogta egymás kezét. Kedvesen, bizalmasan, szeretettel. 

Mert mi is így fogtuk egymás kezét egykoron, ugyanilyen kedvesen, bizalmasan – és végtelen szeretettel. Szerettünk kézen fogva járni, és soha nem éreztük  túlzásnak. Az első szerelmes délutántól kezdve 38 éven át nem untuk meg. Soha nem éreztem megszokásnak, mindig örültem az apró kezecskét tudni az enyémben. 

Ő is szerette és igényelte is ezt, e mások számára nem feltűnő, de számunkra nagyon fontos és kifejező összetartozás-érzést. Ő nem volt olyan, aki a szeretetét - ha kell, ha nem – hangsúlyozta, és ritkán mondta ki azt is, hogy „szeretlek”,  de naponta kifejezésre juttatta, éreztette velem, hogy ez így van, hogy minket csak a halál választhat szét. Szét is választott, pedig mindig arra vágytam, – még beszéltünk is róla – hogy milyen jó lesz majd egymás kezét fogva megöregedni, együtt botorkálni az úton...

Szóval, mi mindenhova együtt mentünk, fogtuk egymás kezét, s bennem semmi aggodalom nem volt a jövendő iránt, mert értékeltem, hogy milyen jó nekem!

Egyszer elmondta, hogy nagyon tetszik neki a kezem. Keskeny tenyér, hosszú ujjak. Szépnek találta. Neki kicsiny, de arányos keze volt, és nagyon belesimult az enyémbe. 

A mi - kéz a kézben való - együtt járásunk nem csak fizikai érintés volt, mert a kezünkkel együtt a lelkünk is összeért...