Éjjel két óra van. Az utca reménytelenül kihalt és sötét. Egyetlen lámpa sem világít, csupán a kórház melletti vaskerítésen keresztül szűrődik át egy kis fény. Cipője kopogásától visszhangzik a keskeny utca. Megborzong. Micsoda lehetetlen helyzet!
A néni ruhái a karján. A mentővel bekísérte, és most vissza kell jutnia a szállodába. De hogyan? Egyelőre elindul, aztán majd meglátja. Hogy egy kórházból ne lehessen taxit hivni!? Végre kiér egy forgalmas útra. Középen villamossínek, jobbról és balról száguldó autók. Ilyenkor már nem jár villamos. Stoppolni kéne. Vajon melyik irányba? Egyszerre van sírhatnékja és nevethetnékje is. Hirtelen megáll mellette egy járőrkocsi. Azt mondják, menjen át a síneken és a túloldalon állítson le egy autót. Nem veszélyes ez éjnek idején? Kinevetik. Veszélyes? Kérem, itt rend van... Végül is intenie se kell, megáll egy személyautó. Fáradtan, de a feszültségtől éberen lehuppan az ülésre. Tíz percig tart az út. Kifizeti a “taxit”, majd megkönnyebbülten belép a szálloda kapuján…
