Zsó meséi

Élet

 

Szép kép néz felém:

az arcról bánat suttogja gyötrődés imáját

a szem már mindenen átnéző üveges céltalanság,

kezéről a munka megfáradt ráncos igaza kiált...

 

Elmúlást idéz a sötét tónusú kép,

és fogalmazgatom hogy nekem ez mit ér:

eszembe hozza, hogy a küzdés igazsága,

élted boldogsága elmúlik,

elviszi az idő rusnya szárnyalással,

elviszi folytó, tömény suhogással.

 

Te is leszel fáradt,  

mindenen átnéző üveges szem,

tekintet révült pillantása te leszel.

Benne lesz mindened:

minden földi célod

és némely dicsőséged.

 

Tömeg számodra már nem akadály,

átnézel rajta, mint más a szitán.

Kezed ránca vezérli agyadat,

fájdalom szorítja össze fogadat,

görcs szorítja testedhez lábadat.

Egyedül vagy,

s elveszted testi önmagad.

 

Ám üveges szemed már lát:

átlát az életen,

túl messzi óceánokon,

a világon és a mindenségen,

a felfoghatatlant

egy pillanat alatt megérted.

Átlátsz a sötét éjszakán,

átlátsz már az álom határán:

korlátoktól szabadult ember leszel,

minden a tiéd,

vagy minden elveszett!

 

 

Az üveges szem bennem

harmóniává olvad át,

de kép marad az arc,

ha ember is talán.

...

 

 

Több, mint ötven éve így láttam bele

az elkerülhetetlen emberi jövőbe,

s most folytatom úgy,

mintha mindez tegnap lenne,

mert nem változtam semmit

az elmúló, rengeteg időben:

 

Igen, az az arc az enyém is ma már,

és tudom azt is, hogy mi vár majd reám:

az én éltem is harmóniává olvad át

és átlátok majd a sötét éjszakán.

 

Mögötte ott a dicsőség fénye már,

nem az enyém, de érzem, hazavár.

Kezembe veszem gyarló, földi életem,

elé teszem félve,

(büszke nem lehetek),

mert nincs benne érdem,

semmi, semmi sem.

 

Bár nekem nincsen érdemem,

volt, aki értem szenvedett,

ezért bizton  tudom és hiszem,

hogy a bárányfelhő mögött

ott van a kegyelem!