Ilyen nyári délutánok csak a Kisalföldön voltak. Puhák, melegek és bágyadtak. Vastag, finom, por lepte az utakat. A kislány otthon sosem mehetett ki az utcára cipő nélkül, mert köves volt a talaj, itt pedig mezítláb szaladhatott mindenhova. “Megjöttél, kicsi lány?” – köszöntötték a faluban. Minden évben itt szokott nyaralni, és ez a “megjöttél” rendkívülien jólesett. Nem eljött, hanem megjött. Mintha hazaérkezett volna.
Minden nap lejártak a Rábára fürdeni. Itt tanult meg úszni. Néhányszor elmerült a vízben, sőt “kortyolt” is a folyóból. Ilyenkor viccesen csak annyit mondtak: “Ittál, leány?!” –és fürödtek tovább. Senki nem csinált gondot egy esésből, egy horzsolásból, a rengeteg szúnyogcsipésből. Ez mind az élet természetes része volt. De voltak íratlan szabályok, amit minden vízparti gyereknek be kellett tartani. A víz barátságos, de veszélyes is tudott lenni. Az örvényes partszakaszokon tilos volt fürödni. Mindig "akadt" egy-egy felnőtt, aki szinte észrevétlenül, de szemmel tartotta a lubickoló gyerekhadat.
A kislány azóta felnőtt. Amikor nagy ritkán eljut ismét ebbe a Rába parti kis faluba, lesétál a folyópartra és eszébe jut a sok vidámság, a szeretetteljes, nyugodt légkör, a még élő és a már elköltözött rokonok… megelevenedik előtte a gyerekkor, a sok boldog, és semmi máshoz nem hasonlítható kisalföldi nyár…
