Nem tudom, ki hogy van vele, de én amitől gyerekkoromban féltem, azóta is félek. Reszkettem a legtöbb kutyától és most is óvatosabban lépkedek, ha elhaladnak mellettem. Meg is érzik félelmemet, mert legtöbbször megmorognak.Amikor több évtized után visszamentem a szülőfalumba és elindultam a jól ismert utcaközben, hogy meglátogassam régi ismerősömet, teljes megdöbbenésemre ugyanúgy elfogott a pánik, mint régen. Mi lesz, ha most is van kutyájuk? Még fel sem ocsúdtam sötét gondolataimból, amikor a ház felé közeledve megláttam egyik “ősellenségem” leszármazottját, egy hatalmas fekete ebet. Az ajtó előtt üldögélt. Ránéztem. Ő visszanézett. Ajaj! Ez a nézés ismerős. Szerintem már tudja, hogy annak idején féltem a nagyapjától. Most feláll és megharap. Legjobb esetben megnyal… Hirtelen melegem lett. Szégyenszemre kiabáljak, hogy jöjjön ki valaki vagy sarkon forduljak és elmenjek? Utánam fog jönni. Behúnyom a szemem, ez már néhányszor bevált… és amint így tépelődök, egyszer csak nyikordul az ajtó. Barátnőm lép ki rajta, és széles mosollyal üdvözöl. Szinte egyszerre áll meg tekintetünk a kutyán. Még mindig? –néz rám nevetve. Még mindig… és óvatos lépésekkel, a rám se hederítő négylábú mellett elhaladva, besiettem a házba…
A kép Magyarné Derszib Eti akvarellje
