Volt egy mészégető telep a falu határában. A felnőttek figyelmeztették a gyerekeket, ne menjenek közel a kemencéhez, veszélyes lehet. De a kislányokat furdalta a kíváncsiság. Először csak a füstöt figyelték a dombtetőről, aztán mindig egy kicsit közelebb merészkedtek. Addig-addig somfordáltak a környéken, mígnem ott álltak a titokzatos helyen. Hát ez az! Jaj, de érdekes! És hogy lesz ebből mész? Hiszen ez nem is fehér!
Már esteledett. Tekintetük az aranyló parázsra tapadt. – Megpiszkálom, hátha jobban izzik – mondta az egyik leányka és már el is vette a kemencének támasztott rudat, nem gondolva arra, hogy ennek a mozdulatnak micsoda következménye lesz. Hatalmas robajjal dőlt össze a kunyhónyi építmény! Ekkor már szaladtak az előbb még mit sem sejtő munkások, de a kislányok is, egészen más irányba! Az izgalomtól és futástól kimelegedve, a kis bűnösök egyenesen hazamentek. Most mi lesz?! Elmondják, vagy elhallgassák mi történt? Nem kellett sokáig tanakodniuk, mert a hír megelőzte őket. Az egyik mészégető előbb hazaért és elújságolta, mi történt a határban. Verésre számítottak, ám helyette bölcs szeretettel elmagyarázták nekik, milyen nagy baj származhatott volna abból, ha rájuk dől a kemence, ha a szikra a ruhájukra pattan és milyen kárt okozhattak volna, ha már úgyis nem lebontás előtt állt volna a "kunyhó". Az ijedtség és a veszélyes kaland után ezen az éjszakán mélyen aludtak a kis kíváncsi rosszaságok.
Hosszú évek múltán, felnőtt fejjel többször is felidézték azt a bizonyos napot, szüleik emlékét, a falut, azt a féltő szeretetet, gondoskodást, ami gyermekkorukban körülvette őket.
