Úgy gondoltam, már mindent megírtam. Letettem a tollat, de a szombati találkozó után mégis úgy érzem, folytatni kell.
Elszármazottak...
Valahol olvastam ebben a megfogalmazásban, hogy mindenki oda valósi, ahova született. Igy joggal gondolom én is, hogy mencshelyi vagyok, hiszen itt születtem, ebben a Balaton-felvidéki kis faluban, az evangélikus parókia ódon kőfalai között. 14 éves koromig minden nap itt köszöntött a ragyogó falusi reggel és a békakoncerttől hangos, csillagos falusi este. Élmény volt itt gyereknek lenni, szabadon játszani a vadvirágos réten, kószálni úttalan utakon, felfedezni barátnőimmel a világot. A Halom-hegy és a Budavári erdő, a mezők és rétek varázslatos sokszínűsége bejárta életemet, gazdagította ízlésemet, befogadóvá tette lelkemet. Már gyerekkoromban belém ivódott a természet igazi kincse, szépsége. Talán ezért csodálkozom rá most is, nap mint nap a világra, Isten ajándékára, amiért hálás vagyok és amit nem győzök megköszönni..
A gyerekkor meghatározó, a gyerekkor élménye egy életen át elkísér. Hiába éltem szinte diák korom óta városban, hiába hagytam el dunántúli erős akcentusomat, hiába jártam tengeren túli tájakon, éltem különböző kultúrában harminc éven át, lélekben akkor is az a falusi Zsófi maradtam, az a mencshelyi kislány, aki nagy, sóvárgó szemekkel nézte a kertkapun túli végtelen világot.
Kedves iskolatársaim, akik „elszármaztatok” és akik maradtatok! Többekkel talán sohasem, vagy keveset beszéltem, mert túl idős vagy túl fiatal volt hozzám, mégis úgy éreztem ezen a találkozón, hogy barátok vagyunk, hiszen összeköt bennünket a múlt, a gyerekkor, a faluban megélt határtalan szeretet. Köszönöm, hogy megrendeztétek ezt a találkozót, köszönöm, hogy köztetek én is ott lehettem...
