A napokban egy kedves ajándékot kaptam. Egy könyvet, aminek tartalmát már ismerem, és újra átolvasva ismét elgondolkodom bölcsességein. Márai Sándor Füves könyvéről van szó. Van egy fejezet, ahol az árulóról ír, arról, hogy számukra nincs bocsánat, nincs feloldozás. Kemény szavain elidőztem... Eszembe jutottak apám intelmei, "kerüld ki", mondta... de mi van, ha nem tehetem... a sötétség itt él körülöttem, egyre mélyebben beleássa magát környezetembe... mégis azt mondom, milyen jó, hogy a végső döntés, az ítélet, nem a miénk. Isten bocsássa meg nekik... nem tudják, mit cselekszenek...
De az áruló kezed szorongatja, az áruló szemedbe néz, terveid faggatja, veled sóhajt, nyög, fogadkozik. Az árulónak ne bocsáss meg soha. Az árulónak ne irgalmazz. Aki egyszer elárult – férfi vagy nõ, mindegy –, annak számára nincs többé vizsga, mentség, feloldozás. Számûzzed életedbõl. Részvét nélkül nézzed sorsát. Közösségben és magánéletben õ az utolsó ember, nincs mentség számára.
