Húsvét táján gyakran eszembe jut gyermekkoromból a lasztexnadrág esete.
Akkoriban történt, amikor már magam készítettem Nyuszi Palkó helyett a hímestojást és Húsvét délután baratnőimmel már nem jártunk a Vaskapuba gurigázni… Ünnep előtt szüleim megleptek egy, az akkoriban nagy divatban levő lasztexnadrággal. Fekete, testhez simuló, alul, a talp alatt pánttal záruló, rugalmas anyagú nadrág volt. Örültem az új ruhadarabnak, legszívesebben le sem vetettem volna.
A pirostojások már készen voltak, csak a díszítés hiányzott róluk. Gondosan letakartam az asztalt, előkészítettem az írótollat, és lecsavartam a sósavas üveg tetejét. Az első tojásra gyönyörűen rámarattam a szép kis motívumokat, és már nyúltam a következőért, amikor véletlen meglöktem az asztalt. Az üveg szaltózott kettőt, és tartalma pillanatok alatt az én új lasztexnadrágomon talált menedéket. Megkövülten néztem figyelmetlenségem következményét, a barna foltot, majd a hatalmas tátongó lyukat. Édesanyám hamar ott termett, levettette velem a nadrágot, és aggódva nézte, vajon a bőrömön nem hagyott-e nyomot a maró folyadék. Nem szidott meg, csak szomorúan azt mondta, nem kapok másikat helyette…
Emlékszem, azt kívántam, bárcsak megdorgált volna engedetlenségemért, hiszen még figyelmeztetett is, hogy öltözzek át. Talán éppen ezért emlékszem még mindig a lasztexnadrág esetére…
