Küszködtem a sírással, amikor beszálltam a kocsiba. Sosem felejtem el a képet, ahogy könnyes szemmel integetnek a kapuban.
Az előbb még a találkozás örmétől volt hangos a boltíves konyha. Régen láttunk. Hogy vagy, mesélj. Feri bátyám dalra fakad. Szemei megélénkülnek, arca kigyúl, sugárzik a boldogságtól. 90 éves, a szerelemről énekel. Örül az életnek, az ajándékba kapott hétköznapoknak. Kisétálunk a kertbe. Az ágason, a fekete kapu előtt most is kinn vannak az agyagköcsögök. Csak a békakoncert marad el, kiszáradt a tó. Beszélgetünk a régi időkről, amikor még kicsi voltam, és gyakran átszaladtam látogatóba, édesapámról, vidám mosolyáról, az őszinte barátságról, ami összekötötte őket. Hálás vagyok, hogy ismerhettem – hangzott a mélyről jövő vallomás. Átnézek egykori kertünkbe, a görcsös törzsű barack- és szilvafákra... Szinte minden megváltozott. Mint ahogy mi is megváltoztunk lassan, észrevétlenül, akaratlanul….
Néha elfog a tehetetlen szomorúság, hogy miért kell ennek igy lennie? Miért mennek el emberek, akiket szeretünk, hogy többé soha, semmi se legyen a régi, hogy miért öregszünk meg, miért? ….
Elszáll az idő… ám az emlékek mélyen élnek bennünk, az élmények elkísérnek, mint ahogy engem is elkísér a két integető szempárban csillogó változatlan szeretet….
Az olajfestmény Doór Ferenc festőművész alkotása