A kisfiú megszeppenve állt az ajtóban és tágra nyilt szemekkel nézte a széthullott sakkfigurákat. Hiszen ő csak meg akarta nézni, mi van a dobozban... A szobát beterítették a világos és sötét gyalogok, huszárok, és az egész udvartartás. “Szedd fel a sakkfigurákat, kisfiam!" - kérte az édesapja.A gyerek szemében eddig nem ismert, dacos fény csillant meg, arcvonásaira kiült az eltökéltség. “Nem!" - válaszolta. Apja határozott, de türelmes hangon megismételte még néhányszor, de a legényke csak nem állt kötélnek. “Nem hajlik a dejekam” – mondta ki a végső érvet, határozottan és végérvényesen.
“Nem hajlik a derekad? Hát majd én meghajlítom” – jött az apai válasz, és rávert egyet a gyerek fenekére. Még ez sem használt. Semmi sem használt…
Végül külön-külön, minden egyes figura dobozba kerülése csak alapos veréssel sikerült, mert a “dejeka” – az csak nem akart hajolni!
Mire felnőtt, már sokszor hallotta a történetet, valamint szülei aggodalmát afelett, hogy aki ilyen eltökélt, az miként tudja majd elviselni, ha az ÉLET hajlítja meg a derekát, és nem csupán egy alapos atyai verés.
Ma már, közel a hatvanhoz, elmondható, az ÉLET itt-ott valóban megpróbálta, de a derekát– úgymond - sosem tudta “meghajlítani”.
Meg is kérdeztem Tőle: hogy csináltad?
Súgta a választ: Vigyáztam, hogy többé ne szórjam szét a sakkfigurákat…
