Érdekes, mennyire összementek a templompadok. Alig tudom kinyújtani a lábam. Pedig milyen nagynak tűntek, amikor kislány voltam!
Emlékszem, mindig úgy éreztem, rólam, nekem szólt a prédikáció. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen határtalan az Isten szeretete, hogy még én is beleférek. Emlékszem a konfirmációra, az áhítatra, ami a felkészülés idejét jellemezte, az imaházra, ahova –ma sem értem hogyan- de szinte az egész falu befért, a karácsonyi szereplésekre, a barátnőimmel való éneklésekre, a szindarabokra. Jól emlékszem a csontfagyasztó hidegre, és hogy ennek ellenére is megteltek a templompadok ünneplő emberekkel.
Jó volt itt gyereknek lenni!
Szeretem a szülőfalumat és szeretem templomát.