Mindig nagyra értékeltem a felnőttekben azt, amikor rövidebb-hosszabb időre levetették felnőttkori komolyságukat és gyermeki önfeledtséggel tudtak nevetni és játszani. Talán ezért is van olyan kellemes emlékem a házunkban zajló kártyajátszmákról.
Minden hónap hétfőjén rendeztek nálunk tarokkpartit. Kisgyerek voltam még, de nagyon jól emlékszem a sötétszürke takaróval leborított asztalra, a kártyacsomagra, a megkövesedett kagyló-hamutartóra, ahogy rendben várták az érkező játékosokat: az egykori jegyzőt, ahogy mi hívtuk, “papabácsit”, az orvost és a kedves, halk szavú, mosolygós plébános urat. A későbbiekben az idős játékosokat felváltották fiatalabbak: a tsz elnök és az akkori állatorvos. Ahogy megérkeztek, hamarosan elkezdtek játszani. Megengedték, hogy a háttérben figyeljem a játék menetét, de sokat nem értettem belőle. Azt ellenben megállapítottam, hogy nagyon élvezik édesapámék a tarokkozást. Jókat nevettek egy-egy bravúros manőveren. Vitatkozás soha nem volt, legfeljebb ugratták egymást. Amikor valakinek elfogták a 21-ét, még egy vicces kinézésű kalapot is nyomtak a fejébe. Addig kellett ezt viselnie a vesztesnek, amíg nem jött a következő áldozat. Órákon keresztül folyt a kártyacsata, szünetet is alig tartottak.
Másnap reggel jellegzetes, a tarokkpartik hangulatához tartozó dohányillat járta át a szoba levegőjét. Sebaj! Kiszellőzik hamar, és a plüss takaró, a kártyapakli meg a nagy hamutartó készen várja, hogy jöjjön a legközelebbi alkalom. A hétfő este, amikor a komoly, felelősségteljes barátok ismét összejönnek, hogy néhány órára gyermeki odaadással és lelkesedéssel tudjanak játszani.
A "Pipacsok" Magyarné Derszib Eti akvarellje
