A kislány három éves korától kezdve minden alkalommal megtanulta a verset, és nagy elhatározással kiállt a színpadra. Elkezdett szavalni, aztán a második sor elején már sírva is fakadt. Karácsonykor, farsangkor és az anyák napi ünnepségen könnyek áztatták pufók kis arcát, pedig mindig úgy érezte, hogy na, most… most sikerülni fog. A közösség tagjai ismerték és szerették a kicsit, biztatták is eleget, hogy nem kell félni, majd megjön a bátorsága a szerepléshez.
Igy is történt. Egyik karácsonykor, talán öt éves lehetett, amikor megtört a jég. Remegő, kicsit sírós hangon kezdte el a nagypapája faragta verset: “Kis virágcserép a szívem, melybe Jézust ültetem...” Mindenki érte izgult… És túljutott a második soron! És a harmadikon! Ez menni fog! Egyszer csak felemelte kezét, és hüvelykujját győzelmi mozdulattal a közönség felé mutatta. Ragyogott a boldogságtól. A vers végén akkora pukkedlit csinált, majd' elröpült.
Ettől kezdve nem sírt a kislány a színpadon. Az évek során gyermekvezető lett, ő tanított dalokat, játékokat a kisebbeknek, de sohasem felejti el, hogy számára milyen nehezen kezdődött a nyilvános szereplés.
