A füredi szőlőskertben szüretelnek…. szűrődik ki a tanulószobából a leányok éneke. Vacsora után a naposbeszámolóra várnak. Nemsokára megérkezik Vera néni, a kollégium vezetője. Elhangzik a rövid ismertetés, hogy mi volt a reggeli, ebéd és vacsora, találtak-e port a hálószobákban takarítás után, ki késett el a kimenőről (ahány perc késés, annyi kimenő elvonás), no és ki milyen osztályzatot kapott az iskolában. A lányok összesúgnak, összemosolyognak egy-egy bejelentés után. A következő fél órában még kikérdezik egymást a másnapi anyagból, aztán sietnek a főépületbe. Úgy élnek itt ötvenketten, mint egy nagy család.
Amikor középiskolás koleszos éveimre gondolok, mindig a Szabó Magda regényéből készült Abigél című film jut eszembe. Annak ellenére, hogy a negyvenes évek “zárdai” szigorára emlekeztetett napirendünk, mi is ugyanúgy megrőiztük vidámságunkat, életrevalóságunkat, mint a filmbeli lányok. Sosem felejtem el például, mennyire megnevettetett mindenkit komikus hajvágásom esete. Egyik este barátnőmet megkértem, vágjon nekem frufrut. Óvatosan, először egy kicsit vágott csak le a hajamból, de nem tartottam elég rövidnek, ezért aztán addig igazgattuk, egyengettük, amíg majdnem úgy jártunk vele, mint az egyszeri ember a gerendából készült fogpiszkálóval… Belenéztem a tükörbe. Hát ez rettenetes! Ekkor már ott sereglett körülöttünk a fél kolesz, jobbnál-jobb ötletekkel előállva újdonsült frufrum fazonigazítását illetően. Süssük be! Nem jó, mert kiáll. Túl rövid. Akkor próbáljuk meg kifelé. Ettől a művelettől hajvágásom meglepő fordulatot vett. Ki-besütögetett hajszálaim horizontálisan elálltak a homlokomtól, pontosan úgy, mint egy baseball sapka simlédere. Könnyeink folytak a nevetéstől. Reggel aztán a vizes fésű némelyest javított a helyzeten, bár egy ideig még mindenki megmosolygott, aki csonka frufrumra tekintett.
Különleges, zárt világban éltünk a diákotthonban. Hozzászoktunk itt a rendszeres, felelősségteljes munkához, az egymás iránti toleranciához, a fegyelemhez, de mindemellett gondtalan, vidám fiatalok tudtunk maradni. Nem a fejünk felett levő fedél és a közös napirend tartott bennünket össze, hanem a barátság, az összetartozás érzése, amikor már fél szavakból is megérti egymást az ember…
A kép Magyarné Derszib Eti akvarellje
