Ha csak két könyvet vihetnék magammal valahova, az egyik Tamási Áron Ábel-trilógiája lenne. Örök érvényű igazságok, könnyeket fakasztó humor, és megható szeretet tárháza ez a mű.
Erdélyi utam során először is kedvelt hősöm szülőföldjére voltam kíváncsi. A zötyögős, köves úton való rázkolódás után egy tip-top kis faházban teljes összkomfort fogadott. Nem erre a kényelemre vártam, mégis úgy éreztem magam, mint aki megérkezett Ábel birodalmába, hiszen ott álltam a “rengeteg”, a Hargita lábánál. Az erdők fenyői szálegyenesen, tiszteletet parancsolva, de barátságosan köszöntöttek. A kert végében egy kis patak csörgedezett. Az esti égen olyan fényesek voltak a csillagok, mint amilyet csak hajdanán, gyerekkoromban láttam – az élményt nem zavarták a civilizáció fényei.
Ábel is ezeket a fényes csillagokat figyelte magányos éjszakáin, mint ahogy most én is, és elgondolkodom a az örök igazságon: Mi célra is vagyunk a világon? Azért, hogy valahol otthon legyünk benne…
