Nem tartozom azon ínyencek közé, akik elvesznek a gasztronómia különleges ízvilágában. De van egy kedvencem. Amikor csak tehetem, ezt rendelem az étteremben, különféle változatait kipróbálom, kóstolgatom, ízlelgetem… Szeretem a színét, a formáját, a zamatát, legtöbbször még a felszolgálás módja is elkápráztat… Ez az étel a Halászlé.
Az utóbbi évek során többnyire a Balaton körül ettem ebből az ínycsiklandó finomságból. Volt, ahol partedlit kötöttek a nyakamba, volt ahol bográcsból, volt ahol csészéből kanalaztam a vizek ízletes ajándékát. Ettem langyosan, melegen, csípősen, sűrűn…. És ettem … Egerben.
Amint megláttam a felém közeledő pincért, izlelőbimbóim már a gondolattól működésbe léptek. Jön a finom csemege! Ám amikor elémtette a halványbarna lében úszó két kis haldarabot, elcsodálkoztam. Hmm… Ez lenne az?… de ez ránézésre sem olyan… A “halászlé” fölötti elmélkedésemből barátaim nevetésére ocsúdtam fel. Hiszen ők megmondták… Halászlevet csak ott szabad enni, ahol megterem a hal!
Ó, mely sok hal terem a nagy Balaton-bahharahharahhaha.
Minden ágon egy mérő makk a Bakony-bahharahharahhaha.
Örül ott a halász, rikongat a kanász
Örömé-behherehherehhehe.
Szépen illik a sült kappan a cintálba-bahharahharahhaha.
Jó bort mérnek Füreden és Kaposvár-bahharahharahhaha.
Igyál jó barátom, tőled nem sajnálom,
Sokáig ehhérehhérehhéhélj!
