A délutáni nap igéretesen nézett be az ablakon, sugaraival körüljárta a szobát és megállt a kanapénál. Megsimogatta az arcomat. Miért ülsz itt benn, amikor tavaszodik? Tedd le a könyvet és irány a szabadba! Szót fogadtam. Valóban, tavaszi meleg járta át a testem, hangulatom is ennek megfelelően, minden lépésnél emelkedett. Tavasz van. Hát hozzánk is beköszöntött…
A domb alján összetalálkoztam ismerősökkel. Egy kicsit beszélgettünk az időjárásról, hogy no lám, nekünk is van… ha rövid ideig is, de azért tavasz. Ezzel aztán el is búcsúztunk; ők mentek hazafelé, én folytattam a sétát. Már elég messze jártam a háztól, amikor a hegyek felől sötét felhők tűntek fel az égen. Vészjóslóan közeledtek. Feltámadt a szél, a felhők már nem is siettek, hanem száguldottak a város felé. Nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam, mi lesz ebből a nagy rohanásból. Hirtelen eltűnt a nap és a hódara csak úgy szakadt az égből. A szél egyre erősödött és a kemény kis golyócskák fájdalmasan hasítottak az arcomba. Ekkor már visszafordultam, és dacolva a széllel, megfeszített erővel siettem a dombon felfelé…
Most itt ülök ismét a meleg szobában, védettségbe burkolózva, és nézem a tájat. A felhők, ahogy jöttek, elvonultak, a szél a tavaszról énekel, a nap ismét csábítóan melengeti az arcomat. De hiába… - Bolondos április! Mára már nem hiszek neked.
