Hetek óta, szinte megállás nélkül locsogott az eső. Szüntelenül verte az ablakot, ömlött az esőlé a csatornából.. Ez itt a tél. Hó nélküli, szürke, unalmas, esős…
Ma végre kisütött a nap, ragyogóan kéklett az ég, a növények kivirultak és ezer színben pompázott a környék. Jön a tavasz! – ez volt az első gondolatom, ahogy megérintett az eső utáni illatos, friss levegő. Minden arra csábított, hogy gyalogtúrára induljak a környező hegyoldalba. Az út egy kicsit még nedves és sáros volt, de a fenyőillattól átitatott, üde levegő kárpótolt mindenért. Az ébredő erdő a zöld megszámlálhatatlan árnyalatát öltötte magára. A fák törzse neonzöld mohába burkolózott, a páfrányok zsenge hajtásai világos színekben nyújtóztak a fény felé. A lombkoronák néhol bársonyos, olajzöld ruhát vettek magukra, máshol sötétebb, áttetsző tüllruhát viseltek. Mesék birodalmában éreztem magam. Megálltam. Mozdulatlanul hallgattam a madarak vidám énekét, és a bővízű patak csörgedezését. Mélyen beszívtam az ózondús, hűvös levegőt, és kellemes borzongással futott végig rajtam a felismerés: Igen. Ez már a tavasz! Visszavonhatatlanul.
