Ismerik Sárika nénit? - szólítottunk meg valakit útbaigazítást kérve az utcán. A tanár nénit? Igen, a TANÁRNÉNIT. Összenéztünk. Úgy látszik itt is… Csupa nagybetűvel…
A virágokkal gazdagon diszített erkélyen kinn áll Sárika néni, öntöz.
Jó helyen járunk? Az első osztályának a növendékei vagyunk. Megáll kezében az öntozőkanna, kis ideig gondolkodik, aztán sorolja a neveket. Mi pedig lenn, az erkély alatt izgalommal várjuk, vajon 39 év után megismer-e bennünket.
Felmegyünk a ragyogó, tiszta lakásba. Előkerülnek a fényképek, felelevenedik sok-sok emlék, és csak azt vesszük észre, hogy már két órája kisdiákká változva, felszabadult vidámsággal hallgatjuk egykori osztályfőnökünk érdekes, humoros történeteit. A szavak szárnyán visszarepülve beülünk a tanteremmé átalakított suszterműhely padjaiba, látjuk Szepit, amint az ajtónál áll, de dacból nem lépi át a küszöböt, lesétálunk az iskolaudvarra, körbejárjuk a főépületet, érezzük a kirándulások vidám hangulatát és látjuk a csinos, ambiciókkal teli, pályakezdő tanár nénit, amint a magyar helyesírás fortélyait töltögeti a kis buksi fejekbe..
Eljártak az évek, de a szemek csillogása, a kézmozdulatok, a beszédmodor és az életszemlélet ugyanaz maradt. Köszönjük, Sárika néni! Köszönjük az oktatást, a mai életünkre is kiható nevelést, a szigorúságot, és köszönjük ezt az emlékezetes, szép találkozást. Isten áldása kísérje életét!
