Amikor vasárnap délelőttönként megállt az ajtóban, magas termete teljesen betöltötte az üveges ajtót. “Lehet?"- kérdezte a lelkészt a tőle megszokott rövidséggel, és amikor megkapta a feleletet, hogy “Lehet, Gyula bácsi!”, sarkon fordult és kissé meggörbült testtartással, zsebre dugott kézzel elindult a templom felé.
Csendes, inkább mogorva ember volt Dombi Gyula bácsi, a harangozó, mégis nagyon szerettük. Nem emlékszem a korára, nekem mindig idős embernek tűnt.
Egyszer úgy döntött, hogy mivel Ő hamarosan meghal, megtanítja a kisfiút harangozni.
Gyula bácsi nem látszott betegnek, de a kis tizenegy éves fiúcska mégis szívesen ráállt a dologra, mert nagyon izgatta, hogyan lehet megszólaltatni azokat a hatalmas harangokat.
Vasárnaponként háromszor harangoztak az evangélikusoknál. Kilenckor, tízkor, és a ”beharangszó” 11-kor volt. A kicsi, sovány legény hamarosan megtanulta, hogy a harangozás művészete nem erő, hanem technika kérdése. És valóban, egy idő után egyedül húzta a súlyban nagyon különböző két harangot – egyszerre.
Mikor Dombi bácsi bólintott, jelezvén ezzel, hogy most már rá lehet bízni a dolgot, hamarosan tényleg meghalt. A kisfiú nem lehetett ott a temetésén – harangoznia kellett. A harangok tökéletes ütemben búcsúztatták a mestert, és a tanítvány együtt zokogott velük…
