Emberek jönnek-mennek az életünkben. Van aki maradandó nyomot hagy bennünk, van akit könnyen elfelejtünk. Azokról írok, akik maradtak. Maradtak akkor is, miután elmentek... és maradnak addig, amíg élek...
Édesapám
Ma tíz éve vettünk búcsút édesapámtól. Ma is benne van a gondolataimban, az életemben. Rengeteg kis történet van Róla a tarsolyomban, de az emlékezés órájában nem tudok csak egyre koncentrálni. Helyette - válogatás nélkül - pár gondolat arról, ki volt ő.Ő volt az,
aki úgy tudott átnyújtani egy hosszú szárú rózsabimbót, mint egy féltett kincset (mert a rózsa szerinte a rózsatőn volt a legszebb)
aki mosolyogva hagyta, hogy barátnőimmel “királynőket” készítsünk csodaszép tulipánjaiból (amik pedig tudvalevőleg ugyancsak a tövükön a legszebbek)
aki a virágokat mesteri ízléssel tudta elhelyezni a virágvázában
akinek meleg, érzékeny lelke ellenére kaktuszgyűjteménye volt
akinek népi motívumokkal díszített faragott virágkaróit sokan még ma is őrzik
aki lengőhintáról maga festette a templom mennyezetét, nehogy esetleg más valakivel történjen baleset
aki papramorgónak nevezte a pálinkát
aki a búcsúpoharat Szent János áldásának hívta
aki remekül tudott mesélni, anekdotázni sok-sok baráttól körülvéve
...
aki szerette az Istent
aki szerette az embereket
aki a természetben is az Isten csodás alkotását látta
akinek határtalanul nagy szíve volt
aki boldog ember volt és ezt a boldogságot akarta átadni nekem, nekünk és mindenkinek
akitől azt hallottam, hogy ne akarjak minden problémát görcsösen megoldani – hagyjak “valamit” Istenre is
aki bölcs szeretettel a lényegre irányította figyelmemet
akinek én voltam az “arany leánya” - és akinek az is maradtam mindig
A Csendélet Magyarné Derszib Eti akvarellje
