Tihanyban, a Barátlakásoknál járt az osztály, amikor kitört az égiháború. Hirtelen egy aggasztóan sötét felhőgomolyag bukkant fel az égen. Az erdőben ért bennünket az “Isten áldása”. Hatalmas szél kíséretében érkezett a jégeső, félelmetesen zúgott az erdő. Még a hatalmas fákat is alázatos meghajlásra kényszerítette a vad vihar. Egy kupacba tömörülve, a fák lombjaitól vártuk a menedéket. Bőrig áztunk, de mit sem törődtünk vele, nevetgéltünk szorult helyzetünkön. Csak akkor fogtuk fel, hogy milyen veszélyben voltunk, amikor leértünk a hegyről. Letört gallyak, derékba tört, kidőlt fák torlaszolták el a hazafelé vezető utat.
Legutóbb arra járván, a gyönyörű fákká fejlődött egykori facsemetéket látva eszembe jutott az a szomorúság, amit a kidőlt fák miatt éreztem. De lám, a Tagore sétány hatalmas sebét is begyógyította a nagy doktor, az idő. Egy kis heg bennem azért megmaradt… bár lehet, hogy ezt a karcolást inkább a mulandóság érzésének számlájára kellene írnom…
Az akvarell Magyarné Derszib Eti alkotása
