Láthatóan messze járnak gondolatai. Úgy tűnik, a költöző vadludakat nézi. Azt mondják, hogy akit kicsi korában kiragadnak megszokott környezetéből (esetleg többször is) egész életében vándormadár lesz. Ha ez igaz, akkor gyermekeinek élete is allandó változásokkal lesz tele.
Emlékezetében élesen kirajzolódik egy kép: a konyhaablakon át néz ki az utcára, karján az akkor még babakorú leánya és arra gondol, hogy vajon ez mindig így lesz-e. Ilyen egyhangú minden. Hogy majd évek múlva is kinéz ezen az ablakon és arra gondol, hogy ennek a monoton körforgásnak sosem lesz vége. Aztán eltelt néhány hónap és fenekestől felfordult az élete… Akkor is csak becsukta maga mögött az ajtót… Hosszú idő telt el, mire elhatározták, hogy nem jönnek vissza. Még sokáig nem.
Többször is állt már nehéz választás előtt. Valahogy döntött. Jól? Rosszul? Csak sok év múlva jön meg a válasz. Vagy még akkor sem, hiszen nem tudhatja, hogyan lett volna másképp. Kár is ezen töprengeni. A fontos az, hogy ne bánja meg. Eddig öröme telt a sokszínű, változatossággal teli években. Vonzotta az új, az ismeretlen.
Vándormadarai pedig most is úton vannak. Vajon felépítik-e állandó otthonukat valahol, vagy röpülnek tovább, hogy új tájakat, embereket ismerjenek meg, hogy újabb és újabb kihívásokkal nézzenek szembe. Majd az idő…az idő eldönti…
