Manitu, a Nagy Szellem szomorúan látta, hogy a Szent Lőrinc folyó mentén a gondjaira bízott indiánok állandóan harcban állnak egymással. Elhatározta, hogy lejön fényes égi palotájából és elhozza népének az Édenkertet azzal a feltétellel, ha ezentúl békességben élnek. Ám hiába volt a bőség, azok csak háborúskodtak, nem becsülték meg az égi ajándékot. Manitu megharagudott és vissza akarta vinni az indián Édent magával az Égbe. Mielőtt azonban elérte volna mennyei palotáját, nehéz terhét a vízbe ejtette, ami ezer darabra tört.
Egy nyári délután hajóra ültünk, hogy megnézzük “Manitu Kertjét", amiről már olyan sokat hallottunk. Változatosságban, látványban nem volt hiány. Láttunk olyan szigetet, amelyiken csak egyetlen fa árválkodott, és volt olyan, ahol egy “meseház" is állt néhány fa társaságában, de előfordult olyan is, amelyik több üdülőnek is helyet tudott adni. A Szent Lőrinc folyónak ez a szakasza az amerikai-kanadai határ, így a szigetek egyike 
Kanadához, a másik az Egyesült Államokhoz tarozik. Hogy melyik hova? Nem nehéz eldönteni; a tulajdonos gondoskodik erről, ugyanis mindegyiken a megfelelő nemzeti színű zászló lengedez. Az egyik kis iker sziget közti fahídra három zászló is van festve. Egyik oldalon a kanadai, a másikon az amerikai színeket láttuk, középen pedig örömmel fedeztük fel a magyar trikolórt...
A háromórás hajóút véget ért. Hazafelé, az autóból lenéztünk a Szent Lőrinc folyóra, még utoljára elgyönyörködtünk a fák közül kibukkanó szigetcsoportokban, aztán egy idő után már csak a síma víztükörben, és a sok érdekes látnivaló után jó érzéssel búcsúztunk az Indián Édenkert maradványaitól.
