Többször is előfordult, hogy ha csak egyetlen japán is volt a társaságban, előbb-utóbb összeismerkedtünk. Nem tudom az okát, de egy biztos, hogy életem egyik legszebb barátsága egy kicsi japán buddhista papnéhoz, Ryukohoz fűz, akivel 18 évvel ezelőtt találkoztam.
Angolórára jártunk, kezdő tanfolyamra. Folyamatosan beszélni még egyőnk sem tudott, de közlendőnk rengeteg akadt. Ryuko kislánya egy éves, az enyém kettő volt ebben az időben. Amit az angollal nem tudtunk kifejezni, pótoltuk egy gesztussal, rajzzal vagy éppen egy mosollyal. Ő tanított engem “japánul” főzni, én meg őt “magyarul”, vigyáztunk egymás gyermekére, közösen kertészkedtünk, és a két család gyakran ment együtt kirándulni a hegyekbe. Tanultam tőle jógázni, ami nem csak a testemet, de a lelkemet is pihentette. Filozófikus nyugalma, kiegyensúlyozottsága jó hatással volt rám. Annak ellenére, hogy hitbeli meggyőződésünk eltért egymástól, a szeretet, a szépség, a jóság és a család ugyanazt jelentette számára is, amit nekem.
Három év múlva, miután visszamentek Japánba, hogy elfoglalják helyüket a megüresedett papi hivatalban, már úgy váltunk el egymástól, mint két régi jóbarát. Azóta is tart a két család közt a kapcsolat, beszámolunk egymásnak életünk nagyobb eseményeiről és minden évben köszöntjük egymást: én karácsonykor, ők az új év kezdetén.
A Ryukohoz fűződő barátság kapcsán megtanultam, hogy egy kapcsolatban nem az az elsődleges, hogy egy adott nyelven mennyire tudjuk magunkat kifejezni. A legfontosabb az, hogy mennyire akarjuk egymást megismerni, és hogy mennyire akarjuk egymással megosztani érzéseinket, hogy arra fektetünk-e hangsúlyt, ami összeköt és nem arra, ami elválaszt. Hogy mennyire vagyunk nyitottak egymás felé és mennyire akarunk egymástól tanulni - minden vallási és származási hovatartozástól függetlenül. 
