Minden nyáron meglátogatott bennünket egy-egy vörösbegy pár. Költeni jöttek hozzánk. Az erkély alatti gerenda biztonságos fészekrakó helynek bizonyult. Még amikor magukat a madarakat nem is láttuk, de a fűszálak megjelentek a teraszon, tudtuk, megjöttek piroshasú vendégeink.
Szorgalmasan gyűjtögettek, hordták a fészekanyagot: száraz leveleket, mohát, gyökereket és fűszálakat. Napokon belül elkészült a mérnöki pontossággal megépített fészek. Mikor már a kék tojások is megjelentek, feltakarítottuk utolsó darabjait is az elpotyogtatott építőanyagnak és vártuk a fejleményeket. Eleinte minden nap bekukkantottunk a fészekbe, lencsevégre kaptuk a tojásokat, később a kicsi madárkákat, ahogy anyjukat várták éhesen. Mindig nagy volt a lárma a fészek környékén.
Egyik nap lenn dolgoztam a földszinten. Egyszer csak furcsa érzésem támadt. Túl nagy volt kinn a csend, vagy csak megéreztem a feszültséget a levegőben, nem tudom, de balsejtelemmel szaladtam az ajtóhoz. Éppen jókor! Egy hatalmas fehér macska tornyosult a madárfészek fölött. Kirántottam az ajtót, mire a támadó megneszelte, hogy ennek fele sem tréfa, és menekülni kezdett. Ekkor már jöttek a vörösbegy szülők is. Zuhanórepüléssel vették célba a macskát, csípték, vágták, ahol csak érték. A garázdálkodó végül is a bokrok alatt talált menedéket és valószínű még a portánk tájára sem nézett ezentúl. Nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam, de szerintem a madárszülőkön is, mert bizony nagy volt az ijedelem. A kis fiókák hamarosan épségben kirepültek a fészekből és indultak önálló útjukra. Jó érzés volt évről-évre visszavárni a kis vörösbegy párokat és fészekrakó otthont nyújtani számukra a mi házunk táján. 
