Szeptemberben megváltoznak az illatok. Reggelenként “iskolaillatot” érzek, a friss ceruzák, táskák, tolltartók, füzetek és könyvek illatát, máskor pedig a régi szüretek aromáját sodorja felém az őszi szél.
Gyerekkoromban mindig nagy eseménynek számított, amikor szüretre hívtak bennünket. Szüleim már reggel kimentek a határba segíteni a szőlőszedésben, mi gyerekek pedig tanítás után igyekeztünk ki a Bádi-hegyre. Kovács néni szőleje elég távol esett a falutól. Át kellett menni Csemfán, a Budavári erdőn, aztán a Bádi erdőn mire megérkeztünk a hegyoldalba. A piros tetejű pince messziről jelezte, hogy jó helyen járunk. A felnőttek délre már jól kidolgozták magukat, mikorra odaértünk. Éppen ebédidőre. Letelepedtünk a fűben és elfogyasztottuk a szokásos szüreti menüt, a finom gulyáslevest és a diós- vagy mákoskalácsot. Szüretkor mindig, mindenkinek jó hangulata volt. Az emberek viccelődtek, hangosan beszélgettek, gyakran még énekeltek is.
Délutánra nem maradt már sok szőlőszedés, hamar befejeződött a szüretnek ez a része. A férfiak, akik puttonyban hordták a darálóhoz az asszonyok által leszedett szőlőt, most préseltek. Folyt a mézédes must a faprésből. Vastagfalú, decis üvegpoharakba csorgattuk a finom nedűt. A frissen préselt szőlőnek nemcsak zamata volt, hanem jellegzetes, déutáni napsütéssel keveredő édes illata is, és erről az illatról máig is a bádi-hegyi vidám szüretek jutnak eszembe.
Takáts Gyula: Szüreti vers
Szüretelek, énekelek,
Láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró.
Musttal teli kis kancsó.
Sose láttam szebbet!
Akkora fürt, alig birom,
Egy fürtből lesz akó borom.
Dió, rigó, mogyoró.
Csak úgy nevet a kancsó. Az sem látott ilyet.
Az öregeknek aszú bor jár,
A gyereknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró.
Szüretelni, jaj de jó!
Igyunk erre egyet!
A képek Magyarné Derszib Eti akvarelljei
