Amikor a múzeumban megcsodáltam Jan Vermeer Csipkeverő nőjét, egy másik csipkeverő jutott eszembe, az édesanyám. Orsói fölé hajolva készíti nagy gonddal legújabb gyönyörű terítőjét. A fény megvilágítja az arcát, és ezzel a mi figyelmünket is a készülő munkára irányítja. Nemcsak tekintetével, de testtartásával is a kézimunkára koncentrál. Szülőfalumban hagyomány volt a vert csipke készítés. A csipkeverő asszonyok összejöttek egy-egy vasárnap délután és együtt dolgoztak. Erős koncentrációt igényel ez a munka, de annyira értettek hozzá, nekik már nem jelentett gondot, hogy közben beszélgessenek is. Kislányként gyakran álltam édesanyám háta mögött és figyeltem, hogyan születik meg keze nyomán egy-egy szép motívum. Fürge ujjai finoman bántak az orsókkal. A hozzá nem értő szemek számára követhetetlen táncuk nyomán egyszercsak kialakult a csipke. 
Amikor levették a párnáról, a gombostűket gyakran én segítettem kiszedegetni és visszatenni a helyükre.
Amikor levették a párnáról, a gombostűket gyakran én segítettem kiszedegetni és visszatenni a helyükre.Édesanyám nagyon kevés terítőt készített magának, mindig valahova ajándéknak szánta a munkaigényes remekműveket. Amikor felnőttem és saját otthonom lett, a csipkék ezentúl főleg nekem készültek. Látása már nem a régi, erős fényt használ munka közben, de rendíthetetlen szorgalommal még ma is dolgozik. Csipkekölteményei, a gallérok, a kicsi és a nagy terítők, valamint a vert csipke karácsonyfadíszek legféltettebb értékeim közé tartoznak.
Az én csipkeverő nőmet nem tették híres festők halhatatlanná alkotásaikban. Ő itt él bennem, és a szeretet ecsetjével festek róla képet, amikor ránézek gyönyörű munkáira.
