Vendégeinkkel az egyik nagyvárosba mentünk, hogy megnézzük a nevezetességeket. Amíg a híres katedrálisban nézelődtünk, feltörték az autónkat. A tárgyak többnyire pótolhatóak, de a kifosztottság érzését nehéz elfeledni. Mégis, ez az élmény vezetett el ahhoz a másikhoz, ami az előzőnél is erősebben maradt meg bennem.
Az eltűnt tárgyak közt volt Tracker, a szomorú szemű kiskutya, 9 éves gyermekünk legkedvesebb plüss állatkája. Kislányunk vígasztalhatatlan és mi is szomorúak voltunk. Szomorúak, mert az emberi természet ilyen sötétségével, egy gyermekjáték elrablásának tényével saját környezetünkben még nem találkoztunk. Napokig játékboltokat jártunk, de Tracker hasonmását nem találtuk. Valószínűleg nem gyártották már.
Egyik reggel iskolába indulva leányom egy dobozt talált az ajtóban. Ahogy kinyitotta, felkiáltott: - “Édesanyám! Megjött Tracker!” Már-már egy pillanatra azt hittem, a plüss állat életre kelt, amikor láttam, hogy leányom boldogan szorítja magához az elveszett játékot. Hát ez hogy lehet? Nézegetjük, forgatgatjuk, és látjuk, hogy olyan, de a szeme mintha egy kicsit más lenne... Az iskolában aztán kiderült, hogy az egyik osztálytársa ajándékozta oda a saját kutyusát, hogy megvígasztalja vele a szomorú barátnőt. Mindannyiunkat meghatott az önzetlenségnek ez a gyönyörű megnyilvánulása.
Így tapasztaltam meg rövid időn belül az emberi lélek nagyságát és mélységét, és ami egyik nap elveszett, megkerült a másikon.
