Zsó meséi

VALLOMÁS

 

Meghalt egy lelkész, az édesapám. Egyszerű falusi pap volt - Ő mondta így - benne a kicsinység tudatával, de egyben büszkén is, amit a falu életében való közel 40 éves, felelősséggel végzett, nemcsak templomi szolgálat eredménye alapján érzett. A mi falunk, a Balaton-felvidék egyik legszebb fekvésű települése - Mencshely - ahova bármely irányból érkezel, dombot kell másznod, s bármerre távozol, völgybe térsz, ahol a Bakony szele minden évszakban felgyorsul, ahol a köves talajban csak a szőlő szeret igazán, s ahol a falu kicsinysége ellenére három templomtorony hirdeti már messziről, hogy itt keresztyén emberek élnek.

 

Ott nőttem fel, ahol egy egész falu szeretetét érezhettem, ott neveltek fel szüleim, a paplak rettenetesen hideg, vastag kőfalai között, ahol a szegénység ellenére is jókedvű szüleim ajtaja mindig, és mindenkinek nyitva állt. Sokat kaptam itt a szüleimtől, apámtól, de a falutól is, amit azután csak felnőtt fejjel, évek múltán érez át igazán az ember, mert sokáig ez magától értetődőnek, természetesnek látszik.

 

Ott ismertetett meg apám a boldog élet „titkával”, ami persze nem igazi titok, mindenki számára elérhető, hiszen a templomok nyitva állnak, szól az Isten Igéje vasárnapról vasárnapra. Az Atya minden emberi értelmet felülmúló szeretete, a Fiúban adatott kegyelem, és a Szentlélek erejébe vetett hitünk biztos alapot ad a boldog élethez, s ezen túl is. Mégis, azt látjuk, hogy az emberek - sokszor még lelkészek is - elkeseredettek, nem bíznak a jövendőben, embertársaikban, s gyermekeiket is arra nevelik, hogy törtető, céljaiért erőszakosan küzdő „modern” emberek legyenek, akiket nem söpör félre az élet.

 

Az édesapám arra tanított, hogy elsősorban boldog ember legyek. Ezt csak akkor érhetem el, ha a boldogság „titka” nemcsak hallgatott Ige marad, hanem életfelfogássá, életformává válik. Ez azt jelenti, hogy életünkben, gondolkodásunkban mindig ez vezéreljen, nemcsak akkor, ha rágondolunk, hanem akkor is, amikor nem, az legyen a természetes, a kiindulópont, mert életünkben csak ez a hit lehet biztos alap. Nem tudom hogy érte el, hogy nevelt úgy, hogy hallgattam rá, hogy én is boldog embernek éreztem magam mindig. Ehhez a személyes példaadás sokat segíthetett, de biztos vagyok benne, hogy önmagában ez nagyon kevés lett volna, hiszen emberi gyarlóságoktól, bűnöktől sem Ő, sem én nem vagyunk, voltunk mentesek. Hogy csinálta, hogy az Isten gondviselő szeretetének tudata nem érzelmi, hanem elvi alapokon ivódott belém minden fizikai vagy lelki terror nélkül? Nem emlékszem a módszerre, nem emlékszem a fontos pillanatokra, csak néhány villanás él emlékeimben a nagy egész helyett.

 

Arra emlékszem, hogy tüntette el belőlem a jövő iránti aggodalmaskodást. Mikor észrevette, hogy nyomaszt valami, azt mondta: fiam, az aggodalmaskodás valahol a szíved mélyén hitetlenség! Több szó nem esett, de azóta is, amikor a gyomrom táján megindul valami a jövőre gondolva, eszembe jut ez a mondat, s eltűnik a nyomás... Mert ijesztő, hogy kőszikla alapon álló életünkben ha a sziklán repedés lesz, akkor ott kikezdi a sziklát is az eső és a szél, s idővel porrá omlasztja, bármilyen erős alap is!

 

Másik emlékem az, ahogy megóvott engem a csalódásoktól, ami mindannyiunk örök problémája. Ezt azzal érte el, hogy megtanított imádkozni: hálaadással kezdődik az imádság, mindenért, amit kaptál; azután kérhetsz is: de ne dolgokat kérj, hanem célokat, azokhoz pedig tehetséget, erőt és kitartást; de mindig azzal fejezd be, hogy ne a te akaratod érvényesüljön, hanem Isten akarata, mert Ő még nálam is jobban tudja, mi válik javadra. És Isten adott nekem célokat, erőt és kitartást, s adott erőt azt is elfogadni, ha másként történik, mint ahogy én elképzelem. Sokak szemében ez „szerencsés természet” kérdése, pedig a gondviselő szeretetbe vetett hit nélkül én is elmerülnék a csalódások özönében, embereket és a „sorsot” hibáztatva mindenért.

 

Hálával tartozom azért az emlékképért is, ahogy az emberekhez való viszonyomat alakítgatta: rögtön észrevette, ha gyerektársaimnál jobbnak, vagy többnek éreztem magam, és ezt nem tűrte. Példákkal bizonyította, hogy sem Isten, sem az emberek előtt nem vagyok sem jobb, sem több senkinél! Ma azt mondanák: rombolta az önbizalmamat. Nem ezt tette, s ma már teljesen tisztán látom, hogy az emberi kapcsolatok legnagyobb problémája a gőg, hogy lenézzük azokat, akik körülöttünk élnek, megítéljük őket a saját szempontjaink szerint, pedig ha megfelelően közelednénk, több szeretet venne körül bennünket. Miért rombolná önbizalmunkat az, hogy nem vagyunk többek másoknál, ha kevesebbek sem vagyunk: mi mindannyian gyarló és esendő emberek vagyunk, egyformán kegyelemre szorulunk.

 

Meghalt az édesapám. Nemcsak szülőm, de tanítóm is volt, aki nemcsak a tiszta forrást mutatta meg nekem, de az oda vezető utat is könnyebbé tette, s teszi ma is számomra. Továbbadni a nevelést én nem tudom, gyermekünk nincs (örök kérdés marad: vajon sikerült volna ?), de egyszerű fakeresztje mellől elküldöm ezt a vallomást mindazok otthonába, akik elolvassák, azért, mert biztosan tudom, az Isten szeretete legközvetlenebbül a szülőkön keresztül érintheti meg a gyermekeket.

 

Megjelent az Evangélikus Élet 1999.február 28-i számában