A Farkasréti temetőben jártam minap, egy meleg, nyár végi délután, amikor a nap még utoljára tombol egyet, de már a szikrázó sugarakon át is érződik az ősz lehelete. Meg- megroppant talpam alatt néhány száraz falevél, mélabús sanzon hangulata dudorászott bennem a csendes elmúlásról, a szakadozott, foszladozott időről, emlékekről... A fejfához letettem az emlékezés virágait, és ahogy ott álltam, azokra a kedves mencsehelyi találkozásokra gondoltam, amik kislányként, felnőttként, olyan mély nyomot hagytak bennem. Aztán Feri bácsi festményei, duzzadó életörömöt sugárzó színei elevenedtek fel emlékeimben, és szinte hallottam a szájharmónika hangját, hangos kacagásban elvegyülve. Arra eszméltem, hogy már nem a „füstösek, furcsák, bíborak” rőzsehangjai motoszkálnak itt belül, hanem úrrá lesz rajtam az a jóleső érzés, hogy ismerhettem, és hogy mennyi szépséget hagyott művészetével maga után... Ezekkel a gondolatokkal folytattam utamat a művészparcella fejfái között, és megelevenedtek arcok, hangok, verssorok, ahogy a színészóriások emlékhelyei között elhaladtam. Itt egy egyszerű sír, ott egy mesteri dombormű, a tisztelet, a megbecsülés, a köszönet és a hála jelei... azért, hogy itt jártak.
