Végre abbamaradt a hóesés, elült a viharos északi szél, és újra kisütött a nap. Kinyitottam az ablakokat, hogy érezzem a friss illatot, halljam a közeli fán ülő vörös szárnyú madár szokatlanul hangos tavaszi dicséretét.
Ablakaim domboldalra néznek, a domb alján pedig egy nádas húzódik. Az erkélyre kiállva láttam lakóit, az építkező hódokat, az úszkáló vadkacsákat, és hallgattam a vidám békakoncertet, ami ismét gyerekkoromat juttatta eszembe. A csillagfényes estéket, amikor kertünkben hallgattuk a tücsökmuzsikával keveredő békazenét. Azóta sem laktam olyan helyen, ahol hozzátartozott volna mindennapjaimhoz a békaszerenád. Egyszer csak hirtelen csend lett. A karmester – ki tudja miért – leintette a zenekart, és rejtélyes hallgatásba burkolózott a vidék. Néhány perc múlva pedig, vezényszóra ismét, egyszerre zendítettek rá újra a mocsárvilág zenészei.
Tegnap este egy prérifarkas sétált át a domboldalon. Számára nincsen városhatár, nem érdekli, hogy körülötte felaszfaltozták az utat, hogy a holdon kívül még valami más is világít, és mindenütt házak veszik körül. Valaha biztos itt lakott és visszajár a régi, megszokott környékre. Néha őzek, szarvasok is eljönnek erre, úgy hallottam. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy valamikor ez a vidék az ő otthonuk volt… Ez az élet rendje? Nem tudom. De azt érzem, hogy itt élek a természet közvetlen környezetében és élvezem ajándékait.
