A sivár, üres tekintetek árnya A nagyvárosi nyomor letargiája
Napok óta kísér utamon.
Rettenve bámulom a város piszkát
Kerülöm a foltos, töredezett járdát.
Szeretnék újra napfényben járni,
Nem észrevenni, nem megtalálni
Csak a szépet és vonzót figyelni -
De már nem lehet.
Megláttam, s nem tudok szabadulni tőle,
Itt él lépésnyire az utca pőre,
Számkivetett csőcseléke.
Hol éltem én, hogy eddig nem láttam,
Hogy a külcsín alatt milyen sok árny van.
Hozzá lehet szokni? Ehhez tán soha.
Nekik az élet silány és mostoha
Hogy lehet továbbmenni szótlan?…
Alamizsna?...
A nyomor már a lelkükben van…
