Talán sokaknak ismerős e példabeszédként hallott történet: A kislány szeleburdi volt, a csésze kicsúszott a kezéből és letört belőle egy darab. Sírva szaladt édesanyjához elpanaszolni, mi történt. Anyukája azzal vigasztalta, hogy a csészét majd úgy rakják fel a polcra a többi közé, hogy a csorba ne látsszon, és akkor minden olyan lesz, mintha nem történt volna semmi. Látod: ilyen jóságos a hibáinkat elrejtő édesanya!
Évek óta itt motoszkál bennem ez a történet, mert ennek az édesanyának a látszatmegoldása egy cseppet sem tetszik nekem. Felmerül bennem, vajon nem hasonlítunk mi is egy kicsit erre az édesanyára amikor hibáinkról, lelki csorbáinkról van szó? Nem gondoljuk-e azt, egyszerűbb “befelé fodítani”, “elkendőzni”, úgy tenni, mintha nem is lenne?! Lehet, hogy az, de nem old meg semmit. A “csorba” nem tűnik el!
A problémát másként kell orvosolni, mert van valódi megoldás is!
Látod: életünk kicsorbult pöttyös csészéi őszinte megbánás esetén - szeretetből - még “összeforrni” is képesek!