Csalódások időnként érik az embert. Eltervez valamit, aztán a körülmények közbeszólnak. Egy darabig sajnálkozik, hogy de jó lett volna... aztán napirendre tér felette. Alaszkai utazásunk különleges volt, mert tudtuk, hogy a természeti csodák töménytelen gazdagsága fogad majd bennünket. A McKinley több, mint hatezer méter magas, havas hegyóriásának megtekintésére különösen számítottunk. Az, hogy repülőről láttuk, csak fokozta várakozásunkat.
Mire arra a helyre vitt a programunk, ahonnan a teljes panorámát ez a hegy tölti be, ott esős volt az idő, felhők borították az eget, alig láttunk valamit még a közeli tájból is. Másnap sem tisztult ki az ég, pedig itt (elvileg) szinte minden órában változik az idő. Az lehetetlen, hogy itt vagyunk, és nem látunk belőle semmit! Ültünk a kilátói padon, szemben a "heggyel", hallgattuk a látványt fokozni hivatott gyönyörű aláfestő zenét, de a McKinley rejtve maradt. Egész nap vártunk - hátha... és hiába.
Ez a találkozás elmaradt.
Útunk során igen sok szépet láttunk (fantasztikus gleccserek sora egymás mellett, öblök, hófödte hegyek, melyek csodás színekben pompáztak a naplementében, túráztunk szikrázó napsütésben egy gleccser közepén, ahova csak helikopteren lehet eljutni - és még sorolhatnám), de ez az írás mégsem ezek miatt született.
Időnként érik az embert csalódások. Eltervez valamit, aztán a körülmények közbeszólnak. Most azonban, miután végigolvastam az eddigieket, rájöttem: nem tértem napirendre felette, és vissza fogok még menni, és nézni fogom ezt a hegyet egy álló napon át a kilátó karosszékéből, teljes napsütésben, és teljes pompájában!
Csakazértis!
