Ünnepi öltönyzakóját kigombolja. A nyakkendő is szorít, azt is meglazítja. Leül a padra. Gondterhelt arccal bámul maga elé, úgy érzi, ilyen teherrel nem tud továbbmenni. Fáj a magány, fájnak az érzések, fájnak az emlékek. Reménytelen minden.
Szórakozottan belenyúl felöltője zsebébe. Valami kemény tárgyhoz érnek ujjai. Egy kavics. Már majdnem elhajítja, amikor hirtelen eszébe jut, hogyan került ide.
Hónapokkal ezelőtt kapta. A lelkész azon a vasárnapon Jézus sziklaszilárd szeretetéről beszélt. Arról a gondviselő, mindenek felett álló, örök szeretetről, ami biztos és állandó -amit csak elfogadni kell! Olyan szilárd és olyan valóságos, mint ez itt - mondta a lelkész és feléje nyújtott egy kaviccsal teli tálat. Fogadd el! Kivett egy követ és zsebretette.
Ez az a kő, az emlékeztető.
Visszateszi a kavicsot a zsebébe. Lassan feláll és elindul...
A teher nagy, a magány fáj, az érzések fájnak, az emlékek fájnak - de már nem reménytelen.
