Hogy barátságunk mikor kezdődött, hány évesek voltunk, senki nem emlékszik rá pontosan. A legkorábbi fénykép, ami megmaradt kislánykorunkból, egy masnis. Talán négy évesek lehettünk, hárman állunk rajta egy bokor előtt, az akkori szokáshoz illően, hatalmas masnival a hajunkban. A negyedik kislány valami oknál fogva hiányzik. Ott állsz mellettem ismerős testtartásoddal, jókedvűen, mosolyogva a meleg, tavaszi délutánon.
Minden vasárnap felvettük az ünnepi ruhát, és a gyermekistentisztelet után sétára indultunk. Karon fogva szoktuk megtenni a szokásos utat, egészen a budavári kanyarig. Ez egy komoly földrajzi meghatározás volt a mi kis világunkban. Tudták szüleink, ha a “kanyarig” sétálunk, akkor kiépített úton megyünk, nem csatangolunk a mezőn, nem szakítjuk ki a szép ruhát, és szem előtt vagyunk. De mennyire, hogy szem előtt! Az ablakokból figyelni szoktak bennünket, ahogy mondták, gyönyörködtek bennünk. A négy elválaszthatatlan barátnő!
