Rég volt. Szóablakok nyíltak,
Ahogy szemtől-szemben állva,
beszélgettünk, s beláttam
nagyon mélyen a szívedbe,
titkaiba gondjaidnak.
Kértelek, hogy mindet tedd le,
Bízd a leghatalmasabb,
Legszeretőbb, örök kézre,
S gondtalan leszel, szabad!
“így!” – és letettem egy könyvet.
Mosolyogtál. Tudtam én is,
hogy könyvet letenni könnyebb,
mint az örök Segítőre
bízni-vetni gondokat.
“Letehetem. De elkísér,
amit olvastam belőle!”
-mentegetted még magad.
“Akkor ne úgy, mint a könyvet!
Akkor mint egy nagy követ!
Miért nyomnák, gyötörnék szegény
szívünket a gondkövek,
ha szabad mindent letenni,
nem hordozni terheket,
s olyan gondtalanná lenni
újra, mint a gyermekek!
Mit feleltél, nem emlékszem.
Régen túlvagy minden gondon.
De ha rámnehezedik,
akárhányszor csendesen
elismételem, elmondom:
Letenni, mint a követ
Atyám kezébe – egészen!
