Vadvirágok borítják a hegytetőt. Négy kislány szaladgál a térdig érő fűben. Virágot szednek. Koszorúhoz gyűjtenek margarétát és törökszegfűt, amit aztán a hajukba tesznek. Vidám kacagástól hangos a környék.
Ez a kép jelenik meg szemem előtt, amikor kora gyerekkoromra gondolok. Öregszem. Egyre jobban emlékszem, egész részletességgel az akkori falura, ahol felnőttem, az ott élő emberekre, arcokra, játszótársakra. És Rátok, drága barátnőim, akikkel együtt fedeztük fel a világot. Igen, a világot, ahogy édesapám szokta mondani, mert ebben a kis faluban benne volt az egész világ a maga jóságával és gyarlóságával együtt.
Iskola után gyakran kiszaladtunk a hegytetőre. Pedig nem volt közel. Valahogy sosem éreztük, hogy féltettek volna, ámbár a falu vigyázó szeme mindenhova elkísért bennünket. Szabadon jöttünk-mentünk a falu határában, csak egy szabály volt: esti harangszóra otthon kellett lenni. Az évszakoknak megfelelően hol szamócát gyűjtöttünk, hol hóvirágot, kankalint, gyöngyvirágot, vagy ibolyát szedtünk.. Korán megtanultuk, melyek az ehető, melyek a mérgező bogyók, mikor érett a kökény, a som és a csipkebogyó. Megkóstoltuk az akácvirágot és órákat töltöttünk a szederfán. Ó, az a mézízű fehér és fekete szeder! Összefut a nyál a számban, hacsak rágondolok. Néha egy-egy különleges gyümölcsben vélek felfedezni hasonló ízt, de sosem az igazi. Mint ahogy mindez már csak az emlékeimben él.
Gondtalan, csodás gyermekkor!
