Jó éjszakát... nézett rám a szomszédos ágy lakója. Széttárta karját, mosolygott és pár perc múlva egyenletes lélegzete belevegyült a többi alvóéba. A kimerültség ellenére sem jött álom a szememre, hát szemlélődtem. A váróteremben 900 rögtönzött ágy, párna, takaró... azoknak, akiknek se taxi, se szálloda nem jutott, vagy inkabb csak maradtak egy helyben. Színek, szagok, illatok... Ahányan vagyunk, annyi félék, de minden itt vagyunk a bajban, és remenykedünk, hogy az idő megjavul és megérkezünk. ... De addig is tenni kell, hasznosnak lenni, segíteni... Igy beszéltem perfekt jóakarattal spanyolul, portugálul, ki tudja milyen nyelveken még... fordítottam, telefonáltam. Talán az sem véletlen, hogy ma itt voltam, mert most is növekedtem. Azt is megtanultam, hányadszor már, hogy nem lehet félelemben élni. Leoldottam hát a sálat a táskámról és csak magam mellé tettem. Nem viszik el. ... és elnyomott engem is az álom... jó éjt... aludni kell... pár óra... és holnap talán én is megérkezem.
