HTML

Zsó meséi

"Kell valaki, vagy valami,
akinek el kell mondani.
Legyen tenger, puszta sziget,
vagy emberszív, amely süket,
legyen fa, amely lombtalan,
s mindenétől kifosztva van,
legyen fűszál, vagy kis bogár,
amely eltaposásra vár,
legyen csillag, vagy messze űr,
melyben a lélek elmerül,
kell valaki, vagy valami,
akinek el kell mondani,
váljanak tőlünk a szavak,
mint szilvából a szilvamag."
Falu Tamás

Elérhetőség

zsomesei (kukac) hotmail (pont) com

Naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Vendégem: Zsuzsika

2009.04.20. 07:24 _Zsó_

A papírdoboz
 
A Kanadában töltött első napok tapasztalatából tanultam meg egy életre, hogy egy gyermeknek elegendő ragyogó, gazdag képzeletvilága és egy jó barát tarsasága ahhoz, hogy boldog legyen.
 
Az a néhány doboz Lego, amit rövid időre tervezett tartózkodásunk idejére szüleim magukkal hoztak, nekem, az alig két éves, örökké mozgó kislánynak nem jelentett sokat. Nem csoda, hogy a nálam 6 évvel idősebb bátyámat állandóan nyaggattam, hogy játsszon velem. A mínusz 25 fokos hidegben nem mehettünk le az udvarra, megfagytunk volna. Találni kellett valami izgalmasat benn a házban. A költözésből visszamaradt papírdobozra pillanatva élénk fantaziánkkal már láttuk is egy új, kalandos játék lehetőségét: utazni fogok! Abban rejlett a nagy ötlet, hogy testvérem becsomagolt a dobozba, a három hajtókával letakart, a negyedikkel pedig húzott körös-körül a műanyag padlóval burkolt lakásban. Izgalmasnak hangzik, ugye?! Rengeteget nevettünk és nem untuk meg. Az egész helyzetet az cifrázta, hogy a 8 órás időeltolódás miatt ezt a játékot éppen éjszaka játszottuk. Elképzelhetitek, hogy a szomszédok fülének micsoda kellemetlen zenét szolgáltatott a padlón szünet nélkül súrlódó papírdoboz. Szüleim hallgattak eleget miattunk, de a játékunkat nem lehetett leállítani. Nekünk ez a papírdoboz legalább akkora örömet nyújtott mint más gyereknek a Batman figurák gyűjteménye. A második nap már nem csak a söprűnyéllel zörögtek fel az alattunk lakók, hanem levelet is írtak a tarthatatlan állapotról. De mit lehetett tenni két kisgyerekkel, akik idecsöppentek ebbe az idegen világba, kevéske játékkal, és még a csontfagyasztó hideg miatt ki sem mehettek játszani? Végül is a szomszédok feladták a küzdelmet és elköltöztek…
 
Amikor a Chinook meleg szele elérte a várost, felengedett a hideg és a mi bezártságunknak is végeszakadt. A délutánokat már a szabadban tölthettük, egyik hóembert a másik után építettük és közben rengeteget nevettünk. Az időeltolódáshoz is hozzászoktunk, így aztán már nem zavartunk senkit. A doboz észrevétlenül kikerült a szemettárolóba, már nem hiányzott senkinek… De amikor rágondolok, jóleső érzéssel tölt el, hogy a testvérem volt a legjobb barátom, és hogy a találékonyságunk által szerzett élményeket, az egyszerű papírdoboz nyújtotta boldog órákat nem cseréltem volna fel sem akkor, sem most a legdrágább játékokkal sem.

 

 

Címkék: gyermekek vendégeim