HTML

Zsó meséi

"Kell valaki, vagy valami,
akinek el kell mondani.
Legyen tenger, puszta sziget,
vagy emberszív, amely süket,
legyen fa, amely lombtalan,
s mindenétől kifosztva van,
legyen fűszál, vagy kis bogár,
amely eltaposásra vár,
legyen csillag, vagy messze űr,
melyben a lélek elmerül,
kell valaki, vagy valami,
akinek el kell mondani,
váljanak tőlünk a szavak,
mint szilvából a szilvamag."
Falu Tamás

Elérhetőség

zsomesei (kukac) hotmail (pont) com

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

A harangozó és a kisfiú

2009.02.17. 07:30 _Zsó_

Amikor vasárnap délelőttönként megállt az ajtóban, magas termete teljesen betöltötte az üveges ajtót. “Lehet?"- kérdezte a lelkészt a tőle megszokott rövidséggel, és amikor megkapta a feleletet, hogy  “Lehet, Gyula bácsi!”, sarkon fordult és kissé meggörbült testtartással, zsebre dugott kézzel elindult a templom felé.

Csendes, inkább mogorva ember volt Dombi Gyula bácsi, a harangozó, mégis nagyon szerettük. Nem emlékszem a korára, nekem mindig idős embernek tűnt.
 
Egyszer úgy döntött, hogy mivel Ő hamarosan meghal, megtanítja a kisfiút harangozni.
Gyula bácsi nem látszott betegnek, de a kis tizenegy éves fiúcska mégis szívesen ráállt a dologra, mert nagyon izgatta, hogyan lehet megszólaltatni azokat a hatalmas harangokat.  
 
Vasárnaponként háromszor harangoztak az evangélikusoknál. Kilenckor, tízkor, és a ”beharangszó” 11-kor volt. A kicsi, sovány legény hamarosan megtanulta, hogy a harangozás művészete nem erő, hanem technika kérdése. És valóban, egy idő után egyedül húzta a súlyban nagyon különböző két harangot – egyszerre.
 

Mikor Dombi bácsi bólintott, jelezvén ezzel, hogy most már rá lehet bízni a dolgot, hamarosan tényleg meghalt. A kisfiú nem lehetett ott a temetésén – harangoznia kellett. A harangok tökéletes ütemben búcsúztatták a mestert, és a tanítvány együtt zokogott velük…

Címkék: szülőföld személyek