HTML

Zsó meséi

"Kell valaki, vagy valami,
akinek el kell mondani.
Legyen tenger, puszta sziget,
vagy emberszív, amely süket,
legyen fa, amely lombtalan,
s mindenétől kifosztva van,
legyen fűszál, vagy kis bogár,
amely eltaposásra vár,
legyen csillag, vagy messze űr,
melyben a lélek elmerül,
kell valaki, vagy valami,
akinek el kell mondani,
váljanak tőlünk a szavak,
mint szilvából a szilvamag."
Falu Tamás

Elérhetőség

zsomesei (kukac) hotmail (pont) com

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

A kavics

2008.08.28. 07:41 _Zsó_

Ünnepi öltönyzakóját kigombolja. A nyakkendő is szorít, azt is meglazítja. Leül a padra. Gondterhelt arccal bámul maga elé, úgy érzi, ilyen teherrel nem tud továbbmenni. Fáj a magány, fájnak az érzések, fájnak az emlékek. Reménytelen minden.

Szórakozottan belenyúl felöltője zsebébe. Valami kemény tárgyhoz érnek ujjai. Egy kavics. Már majdnem elhajítja, amikor hirtelen eszébe jut, hogyan került ide.
 
Hónapokkal ezelőtt kapta. A lelkész azon a vasárnapon Jézus sziklaszilárd szeretetéről beszélt. Arról a gondviselő, mindenek felett álló, örök szeretetről, ami biztos és állandó -amit csak elfogadni kell!  Olyan szilárd és olyan valóságos, mint ez itt - mondta a lelkész és feléje nyújtott egy kaviccsal teli tálat.  Fogadd el!  Kivett egy követ és zsebretette.
 
Ez az a kő, az emlékeztető.
 
Visszateszi a kavicsot a zsebébe. Lassan feláll és elindul...
 
A teher nagy, a magány fáj, az érzések fájnak, az emlékek fájnak - de már nem reménytelen.

Címkék: hit