Egyik nap valaki megkérdezte tőlem, hogy volt-e kutyánk. Nem, soha – vágtam rá rögtön. Aztán eszembe jutott Bundi. Kis termetű, bogárszemű, fekete kutya volt. Akkor jött a házhoz, amikor mi, gyerekek már elkerültünk otthonról. Nem büszkélkedhetett törzskönyvezett rokonsággal, ismeretlen szülők keveréke volt. Ő volt édesapám hűséges kísérője. Ahol megjelent a kutya, tudták a faluban, hogy ott van édesapám is. Ha kellett, órákig ült egy-egy ház ajtaja előtt, várta gazdája felbukkanását. Nem is tudom, hogy feledkezhettem meg létezéséről, hiszen többször is megnevettetett a játékos betyár.
Bizony, a betyár név ráillett a mi kis kutyánkra. Ahogy nőtt, egyre jobban megmutatkozott vadászösztöne. Meghajszolta a tyúkokat, megugatta az utcán elhaladókat, és egyre többször, egyre hosszabb időre elcsavargott.
Egyik délelőtt nagymamám arra lett figyelmes, hogy Bundi nagy büszkén masíroz fel-alá az udvaron. Rossz érzéssel ment ki megnézni, mi lehet a fűben, amit Bundi ilyen hűségesen őriz. Amikor meglátta, földbe gyökerezett a lába, hiszen egy horror történet kellős közepén találta magát. Nyolc kisliba feküdt kiterítve a fűben, szépen sorban, ezek előtt tartott díszőrséget a mi kutyánk, várva az elismerést. Rövid nyomozás után kiderült, hogy a szomszédék állatai az áldozatok, és a bűntényben Bundinak társa is akadt, a szomszédék hasonló, kisméretű kutyája. Hogy miért éppen a mi udvarunkon terítették ki a vadászzsákmányt, ez örök talány maradt.
Bundinak “kitellett” szüleim házánál. El kellett mennie, mert ilyen hajlamokkal nem maradhatott nálunk. Rokonaink befogadták.
Nem emlékszem ezután mi történt vele, de ez a történet most felelevenedett bennem, mert bizony volt nekünk kutyánk, nem is akármilyen.
