Sok kedves történet maradt fenn a kisfiú viselt dolgairól, de nekem az óvodásról szóló tetszik legjobban.
A kis faluban nem volt máskor óvoda, csak nyáron. A szülők kora reggeltől estig a mezőn dolgoztak, nem volt idejük a gyerekekkel foglalkozni. Nagy könnyebbséget jelentett a nyári óvoda, mert így tudták, hogy felügyelet alatt vannak, meleg ebédet esznek és még tanulnak is.
Kis hősünk is óvodás volt. A legkisebb és legfiatalabb a csoportban. Édesanyja minden reggel szépen felöltöztette, megfésülte barna haját és lelkére kötötte, hogy jól viselkedjen. Komoly tekintetű, pisze orrú, kedves arcú, barna kisfiú volt. (Ahogy négy évesen a fényképről rámtekint, olyan érzésem van, mintha ezt mondaná: A szemembe nézz, ha velem beszélsz! Szóval már akkor megmutatkozott erős egyénisége.)
Nem volt rá panasz egész nyáron. Szépen megtanulta a verseket, szót fogadott az óvónéninek. Teljes odaadással tudott játszani, mindenbe beleélte magát, allandóan patakzott róla a verejték a sok szaladgálástól.
Eljött az óvodavizsga ideje (akkoriban így hívták az évzárót). Feladták rá az ünnepi ruhát: a rövidujjú fehér inget és a rövidnadrágot. Már készen állt a család az indulásra, ám ekkor jött a probléma. A virágcsokrot sehogy sem akarta elvinni az óvónéninek. “Dehát szereted az óvónénit, a virággal örömet szerzel neki” – érveltek szülei, de a gyermek megmakacsolta magát. A csokrot nem viszi el. Végül is, hosszas rábeszélésre a virágba beleegyezett, de kikötötte, hogy egyedül megy az ünnepségre. Az idő sürgetett, mit volt mit tenni, elengedték a legényt egyedül, ők pedig nevetésüket visszafojtva tisztes távolból követték. Még szerencse, hogy kanyargós út vezetett az óvodához és egy-egy vastag törzsű fa mögé is be lehetett húzódni, mert a kis rafinált meg-megállt, visszanézett, hogy követik-e. Kész bújócska volt az út az óvodáig.
A virágot átadta az óvónéninek, ahogy kell, és beállt a többi gyerek közé. Amikor az ünnepségen meglátta szüleit, már semmi probléma nem volt. Szépen elmondta kis versét: “Kerek ez a zsemlye, nem fér a zsebembe…” Ezután jött az énekkar. A nagyobb gyerekek népdalokat énekeltek. Mivel a legkisebb is részt akart venni, de nem tudta rendesen a dalok szövegét, a mellette álló fiú szájáról próbálta azt leolvasni. A szomszédos legény két fejjel magasabb és egy kicsit nagyothalló volt. “A szántói híres utca” - énekelte a többség, egy másodperccel később a magas legény kontrázott, mert nem hallotta jól a tobbieket, a kis pici meg ugyan teljes odaadással próbálta annak ajkáról leolvasni a szöveget, mindig csak az utolsó szótagot tudta elcsípni: ”ca”. Ezt aztán jó hangosan be is mondta - egy kicsivel később. “Cimbalommal van kirakva”… ”va” - következett a második sor. Mire a dal végére értek, a közönség már könnyeit törölgetve dőlt a nevetéstől.
Így zajlott a kis négyéves első óvodavizsgája, aminek történetét még felnőtt korában is megemlegették.
